Találkozások

Két és fél hete ismét beindult a rock ’n roll életforma, hogy ezidáig minden oké volt köszönhető egy csomó arcnak, akikbe belefutottam, és valszeg az életben nem látom őket többször, de srácok, csajok meg családapák, -anyák köszi!!!

Íme az űberarcok, elsőként THX, az előző poszton említett rasztaszörfernek Zsörzében, majd hála annak az infópultos hölgynek, aki, mikor átkeltem a vízen, St. Malóban közölte, Franciaország nem Pakisztán, és nyugodjak meg, fogok dízelt találni a picikémnek, csak nem biztos, h a közelben. Megragadott egy szórólaptérképet és berajzolta rajta a városi kutakat, meg a kivezető utat is.

Így jó volt Nantes-ig, ahol elkerülő út helyett átvágtam a belvároson. Hiba volt! Némi forgás, pörgés után egy kisboltos, kb. 3 angol szóval operálva, de annál több mozgásszínházas elemmel, elmagyarázta a pályára visszavezető utat.

Éjszaka megérkeztem Capebretonba, és másnap felderítő körút. Első hely, egy szörf shop, mi más is?!, ott megkaptam az alapinfókat az eladó-tulajtól, de furcsa mód rengeteget mesélt a helyről egy 50 körüli hölgy az egyik, közvetlenül a tengerpart melletti szörf shopban (Antidot, a matricájukat büszkén viseli a Gentle Giant). Közölte, h jókor érkeztem, mert a főszezonnak vége, volt egy ilyen érzésem október végén, és ilyenkor occsóság van, meg kevesebb turista, vagyis szűkebb büdzséből lehet forgolódni a kevésbé zsúfolt vízben!!!

A Pari Rolleren inkább belebotlottam egy vidéki srácba, épp szakított a csajával, úgyhogy ment a párizsi nagyihoz, h szerencsét próbáljon az Eiffel torony tövében. Régészkedett a nővel Peruban vagy két évet, és a szíve meg húzza őt oda vissza. Hajrá! Tanano az az 50-es pasas, aki a Pari-Roller elnökhelyettese, és nekem, mint szabadúszó újságírónak összefoglalta a sztorijukat, majd olvassátok a Metropolon, linkelem, amint kirakták, csak előbb írjam végre meg!

A 30 km-es éjszakai gurulás után pedig, lévén először járván a Szajnaparti cityben, kissé bizonytalankodtam a hazajutást illetően. Vagyis kerestem a hotlet, ahol hagytam a cuccaim, meg a kocsim. Mikor a jobbkormányos 2,5 tonnás Gyengéd Óriással a péntek esti csúcsforgalomban beküszködtem magam a belvárosba, leparkoltam az első hotelnél, az ár elfogadható volt, zárt parkolóval, metró szomszédságában, nem messze a Montparnasse-tól. Zsír volt nekem, de lövésem nem volt, a földfelszínen közlekedve miként jutok vissza, és a többi koris fél kettő felé nem ígérte, hogy lesz metró. Az egyik rendőrlámpánál kérdezgetem a nyolckerekűeket, és egy jó karban lévő 60-as pasas, elkezdi magyarázni, merre van a ’otö’ bibi’ (Hotel B B). Elkísért addig a bringaútig, ami egyenest a hotelig vezetett, így már nem volt gond, és kiderült, h így még gyorsabb is volt közlekedni, mint metróval.

Párizs után irány München, river surf az Angol parkban, az Isar folyón. Kicsit későn indultam el Párizsból, aztán meg is álltam kajálni, így szinte már sötét volt, mire télleg beindultam. A francia autópálya rendszer pedig kiverte nálam a biztosítékot. Kelet felé a 20-30-50 km-enkénti kapuknál lesápoltak, 4-5 meg 12 euróra. Metz után gondoltam, ebből elég, sem haladni nem lehet, plusz a párhuzamos utak ingyé vannak, akár, mint később megtudtam, a teljes német autópálya használat, de a sógoroknál is nemegész’ 8 euróért vibrálhatok a 4x4 sávos betoncsíkokon tíz napon át.

Oké, akkor Metz után Strasbourg, Reutlingen majd München volt a terv. Már Strasbourgig eljutni is horror volt, onnan pedig nagyon lassan sikerült kijutni a városból, végül egy Khal nevű település felé kanyarodva úgy tűnt, minden jóra fordul a sötét éjszakában, és a számos, időnként egymásnak is ellentmondó infó ellenére megvan a helyes irány. Mikor Khalnál a családi házak között elfogyott az út éreztem, baj van. A térképem nem sok támpontot adott, mert nem elég részletes a felbontása, de addigra már egyébként is megtanultam gyűlölni, mert az összes általam érintett nagyváros a lapok sarkára vagy hajtásra esett, így egy kihajtott lapon nem lehetett tájékozódni rajta.

Innentől érzésből vezettem kelet felé, keresve a hőn áhított B28-as főutat. A következő körforgalomnál semmi jele az esedékes városnak vagy az útnak, itt éreztem, h átmenetileg kifogytam az ötletekből, megálltam vészvillogóra kapcsolva, és kiszálltam, h ha megáll egy autós, akkor kérdezzem. Erre nem volt sok remény az éjszakában, de arra meg még kevesebb esély volt, h egyszercsak vki odalép az autóhoz, bekopog, az ablakon, és mondja/ mutatja a helyes irányt. Pótkerekemet egy GPS-ért!!!

Kiszállva látom kocsioszlop közeleg, lassít, az első autó a sorban pedig egy POLIZEI feliratot viselt. Rég örültem rendőrnek így, ami valszeg látszott a reflektorba vigyorogva torzuló fejemen is. Ugrottuk a „jogosítványt, forgalmit”-részt, ami azért is jó, mert az utónak nincs forgalmija, mivel az nem kötelező Zsörzé szigetén, amit időnként nehéz megértetni emberekkel. Előadtam a kérésem, és a köpcös, oldalszakállas polizei kitűnő angolsággal leírta a megfelelő utat, közölve, ha látványos környezetet szeretnék csodálni a sötétben, akkor megérti a választásom, de ő amúgy az utópályát javasolná.

Később kiderült nem beszélt hülyeséget, de amikor hajnali kettőkor a szerpentinektől is kifárasztva félrehúzódtam aludni, éreztem nem a könnyebb megoldás felé sikerült a kormányt tekernem. Viszont másnap megláttam, hol vagyok. Mintha Kanadában vagy az USA-ban ébredtem volna. Széles autóutak hatalmas fenyőkkel, talán épp nem mamuttal, szegélyezve gurultam a Reutlingen-Ulm-München útvonalon. Mindösszesen két rendszeresen felbukkanó figyelmeztető tábla zavarta az összhatást. Az egyik hatalmas rönkszállító trélert ábrázolt a másik egy tankot.