Találkozások

Két és fél hete ismét beindult a rock ’n roll életforma, hogy ezidáig minden oké volt köszönhető egy csomó arcnak, akikbe belefutottam, és valszeg az életben nem látom őket többször, de srácok, csajok meg családapák, -anyák köszi!!!

Íme az űberarcok, elsőként THX, az előző poszton említett rasztaszörfernek Zsörzében, majd hála annak az infópultos hölgynek, aki, mikor átkeltem a vízen, St. Malóban közölte, Franciaország nem Pakisztán, és nyugodjak meg, fogok dízelt találni a picikémnek, csak nem biztos, h a közelben. Megragadott egy szórólaptérképet és berajzolta rajta a városi kutakat, meg a kivezető utat is.

Így jó volt Nantes-ig, ahol elkerülő út helyett átvágtam a belvároson. Hiba volt! Némi forgás, pörgés után egy kisboltos, kb. 3 angol szóval operálva, de annál több mozgásszínházas elemmel, elmagyarázta a pályára visszavezető utat.

Éjszaka megérkeztem Capebretonba, és másnap felderítő körút. Első hely, egy szörf shop, mi más is?!, ott megkaptam az alapinfókat az eladó-tulajtól, de furcsa mód rengeteget mesélt a helyről egy 50 körüli hölgy az egyik, közvetlenül a tengerpart melletti szörf shopban (Antidot, a matricájukat büszkén viseli a Gentle Giant). Közölte, h jókor érkeztem, mert a főszezonnak vége, volt egy ilyen érzésem október végén, és ilyenkor occsóság van, meg kevesebb turista, vagyis szűkebb büdzséből lehet forgolódni a kevésbé zsúfolt vízben!!!

A Pari Rolleren inkább belebotlottam egy vidéki srácba, épp szakított a csajával, úgyhogy ment a párizsi nagyihoz, h szerencsét próbáljon az Eiffel torony tövében. Régészkedett a nővel Peruban vagy két évet, és a szíve meg húzza őt oda vissza. Hajrá! Tanano az az 50-es pasas, aki a Pari-Roller elnökhelyettese, és nekem, mint szabadúszó újságírónak összefoglalta a sztorijukat, majd olvassátok a Metropolon, linkelem, amint kirakták, csak előbb írjam végre meg!

A 30 km-es éjszakai gurulás után pedig, lévén először járván a Szajnaparti cityben, kissé bizonytalankodtam a hazajutást illetően. Vagyis kerestem a hotlet, ahol hagytam a cuccaim, meg a kocsim. Mikor a jobbkormányos 2,5 tonnás Gyengéd Óriással a péntek esti csúcsforgalomban beküszködtem magam a belvárosba, leparkoltam az első hotelnél, az ár elfogadható volt, zárt parkolóval, metró szomszédságában, nem messze a Montparnasse-tól. Zsír volt nekem, de lövésem nem volt, a földfelszínen közlekedve miként jutok vissza, és a többi koris fél kettő felé nem ígérte, hogy lesz metró. Az egyik rendőrlámpánál kérdezgetem a nyolckerekűeket, és egy jó karban lévő 60-as pasas, elkezdi magyarázni, merre van a ’otö’ bibi’ (Hotel B B). Elkísért addig a bringaútig, ami egyenest a hotelig vezetett, így már nem volt gond, és kiderült, h így még gyorsabb is volt közlekedni, mint metróval.

Párizs után irány München, river surf az Angol parkban, az Isar folyón. Kicsit későn indultam el Párizsból, aztán meg is álltam kajálni, így szinte már sötét volt, mire télleg beindultam. A francia autópálya rendszer pedig kiverte nálam a biztosítékot. Kelet felé a 20-30-50 km-enkénti kapuknál lesápoltak, 4-5 meg 12 euróra. Metz után gondoltam, ebből elég, sem haladni nem lehet, plusz a párhuzamos utak ingyé vannak, akár, mint később megtudtam, a teljes német autópálya használat, de a sógoroknál is nemegész’ 8 euróért vibrálhatok a 4x4 sávos betoncsíkokon tíz napon át.

Oké, akkor Metz után Strasbourg, Reutlingen majd München volt a terv. Már Strasbourgig eljutni is horror volt, onnan pedig nagyon lassan sikerült kijutni a városból, végül egy Khal nevű település felé kanyarodva úgy tűnt, minden jóra fordul a sötét éjszakában, és a számos, időnként egymásnak is ellentmondó infó ellenére megvan a helyes irány. Mikor Khalnál a családi házak között elfogyott az út éreztem, baj van. A térképem nem sok támpontot adott, mert nem elég részletes a felbontása, de addigra már egyébként is megtanultam gyűlölni, mert az összes általam érintett nagyváros a lapok sarkára vagy hajtásra esett, így egy kihajtott lapon nem lehetett tájékozódni rajta.

Innentől érzésből vezettem kelet felé, keresve a hőn áhított B28-as főutat. A következő körforgalomnál semmi jele az esedékes városnak vagy az útnak, itt éreztem, h átmenetileg kifogytam az ötletekből, megálltam vészvillogóra kapcsolva, és kiszálltam, h ha megáll egy autós, akkor kérdezzem. Erre nem volt sok remény az éjszakában, de arra meg még kevesebb esély volt, h egyszercsak vki odalép az autóhoz, bekopog, az ablakon, és mondja/ mutatja a helyes irányt. Pótkerekemet egy GPS-ért!!!

Kiszállva látom kocsioszlop közeleg, lassít, az első autó a sorban pedig egy POLIZEI feliratot viselt. Rég örültem rendőrnek így, ami valszeg látszott a reflektorba vigyorogva torzuló fejemen is. Ugrottuk a „jogosítványt, forgalmit”-részt, ami azért is jó, mert az utónak nincs forgalmija, mivel az nem kötelező Zsörzé szigetén, amit időnként nehéz megértetni emberekkel. Előadtam a kérésem, és a köpcös, oldalszakállas polizei kitűnő angolsággal leírta a megfelelő utat, közölve, ha látványos környezetet szeretnék csodálni a sötétben, akkor megérti a választásom, de ő amúgy az utópályát javasolná.

Később kiderült nem beszélt hülyeséget, de amikor hajnali kettőkor a szerpentinektől is kifárasztva félrehúzódtam aludni, éreztem nem a könnyebb megoldás felé sikerült a kormányt tekernem. Viszont másnap megláttam, hol vagyok. Mintha Kanadában vagy az USA-ban ébredtem volna. Széles autóutak hatalmas fenyőkkel, talán épp nem mamuttal, szegélyezve gurultam a Reutlingen-Ulm-München útvonalon. Mindösszesen két rendszeresen felbukkanó figyelmeztető tábla zavarta az összhatást. Az egyik hatalmas rönkszállító trélert ábrázolt a másik egy tankot.

Lö Grandiőz plen – a’ zindulás

Legalább hétfő óta szeretném végre megírni, h mi is történt a Jersey utáni egy hétben, ami sűrűbb volt az utóbbi fél évnél. Nem mondanám, h a Roccóban nem történt semmi, de azok egy része nem tartozik rátok J, amúgy meg az élet szép nyugis ritmust vett fel, a munka-surf-magánélet szetháromságában. Most egy lazább, szinte tolkieni mesélős szakaszra számíthattok.

Akartam egy nagy összefoglaló posztot írni még áprilisban az egyéves kinntartózkodásom alkalmából, h mivel is kényeztetett a sors, illetve mit túrtam ki magamnak, és hogyan lett az egyszerű mesebeli parsztgyerekből (potátadigger), a konyha szentje (kicsenporter), majd az étterem-bár fess kiállású, egzotikus hercege (bárman, félséf). Az anyagi gyarapodásom történetét külön Bobbynak tartogatom, a magánéleti csűrcsavarok, meg mint írtam, egy bizonyos szint után nem pulikusak. Mindenesetre éreztem, hogy a meglehetősen speciális jersey-i körülmények ellenére is már-már teljes életet sikerült élnem, hisz minden benne volt, amit szerettem volna. A tervezett a poszt úgy látom ezzel a bekezdéssel kiváltódott.

(VVF parkoló)

Szóval, a sziget elhagyása előtti néhány napban átvedlettem autószerelővé. A korábbi fotókon látható béka zöld Hyundait lecseréltem egy KIA Sedonára, ami egy hétüléses kisbusz. Mikor megláttam tudtam, h ez az ideális szörfautó: az összes deszkám belefér, és még el is tudok mellettük aludni, csak egy kicsit ápolni kellett a gépet. Egy komolyabb hiba jött ki, de nem számítottam makulátlan autóra azért a pénzérz,a mit fizettem érte, így is bőven a betervezett büdzsén belül maradtam. A kormányszervót szerelő csinálta, occsóért, de q...va sokáig tartott, majd két hónapig!!! Ez volt a portugál stíl. Így öt nappal az indulás előtt kaptam vissza gyengéd óriást, gyorsan olajcseréltem, a napfénytető csatornáját javítottam beázás ellen, visszaszereltem az üléseket, és visszaraktam a kiszárított padlóbélést, és –szőnyeget, felcsavaroztam a lökhárítót, és így már egy korrekt betongyűrőt kaptam.

A cuccok kényelmesen elfértek benne, a deszkák éjszakára mentek a csomagok tetejére, és a lenyitható ülésekből így összeállt egy kényelmes ágy, ezzel pedig már bárhol el tudtam éjszakázni.

Izgultam, hogy a franciáknál nem lesz kerozin a három liters sugárhajtóműveknek, így a nagy terv már az első fordulóban elbukhat, mert hát a fene sem tudta, hogy egy tankkal eljutok-e Dél-Franciába, majd onnan Spanyolba szintén szörfözni. Jersey kb 25 mérföld hosszú légvonalban, szal nem igazán tudtam tesztelni a gépet.

Gondoltam, hasznomra lehet némi francia, így indulás előtt pár órával lementem a golf shopba, ahol Fabió elmondott, leírt pár alap dolgot (hol találni olcsó szállást, benzinkutat, etc.). Közben félláb Sztív, aktív láncdohányos, megkérdezte, h ugyan már van-é GPS-em. Mondom, h van de analóg, és térképnek hívják. Node, erre ő, most van akciós 75 fontért Ajrópa térképpel feltöltve. Gondoltam, ennek a fele sem tréfa, mer ez óccsóért van és mégsem Tesco, de közben meg az is eszembe ötlött, ha a térkép kevés, még mindig mekkora buli embereket kérdezgetni, és örökbarátságokat kötni, meg szerelembe esni így.Négy nappal később letérve az autópályáról és elveszve az esőző éjszakában a virtuális francia-német határon átértékelődött a gyors GPS tulajdonláshoz való viszonyom, de erről később.

Node, indulás kényelmesen hétfőn délben, komp késett vagy egy órát, majd Franciában St. Malóban le a gépről. Itt volt egy kis parám, h hol vannak a táblák, amik segítenek kijutni a kisvárosból, és mindezt a jobboldali kormánnyal manőverezve, hogyan? A komp infópultjánál kiderült, h miként lehet a városból kijutni, és levezetni Hossegorba, illetve, h a benzinpara sem para, van pár kút, ahol nincs, vagy sorban kell álni, és igazából csak északnyugaton probléma, középtől lefelé már nem, úgyhogy Hit the road Jack! Szal aznap este szépen le is értem végül Capebretonba, ahol egy családi házas környék parkolójában leálltam. Ott már állt egy lakóautó, ékes bizonyítékaként annak, h a hely biztonságos.

Másnap reggel a kocsiban megébredve látom, h a parkolón keresztülgyalogol egy srác wetsiutban és deszkával a hóna alatt. Vagyis a part nem messze. A parkoló végében homokos ösvény kezdődött és amikor az kb 50 m után felszaladt egy dombra onnan megláttam, amit meg kellett...

(Balra a Pireneusok)

Merdeken lejtő homokdűnék szegélyezték a partot kilométereken át, és a reggeli pára úszott a szemhatárig, ami alól átsejlettek a kb 1,5-2 méter magas hullámszettek, ugyancsak a horizontig, a partközel pedig már tele volt szörfösökkel, de nem zsúfolásig. A parton óriási második világháborús bunkerek romjai Jobbra tőlem a francia Atlanti part, Capebreton, Hossegor, balra a Pireneusok. Itt megértettem, mi az hogy drámai táj!

A hely ahol éjszakáztam nem volt messze a VVF-től, ami egy kimondottan lakóautóknak kiépített kemping. Vagyis leszúrod a járgányt, rányomod a csatlakozóit a külső konnektorokra, és kész. A parkoló őrzött, vizet lehet felvenni, és mindezt napi 6 euróért. Hogy találtam ide? Nem véletlenül említettem a GPS-t, illetve annak hiányát, vagyis egy arc elárulta, hol található a hely. Az egész út során rengeteget köszönhetek azoknak, akik segítettek, de még azoknak is köszönet jár, akik összezavartak, mert legalább télleg segíteni próbáltak. A VVF-ről még Jerseyben tudtam, ahol vagy három hete az uszodában belefutottam Rasztamanba, aki az egyik legjobb helyi szörfös arc. Nem arrogáns, nagyon segítőkész, és mikor szóba került, h a terveim szerint megyek le délre, akkor mondta, ő meg a családjával onnan jött, épp az októberi szörf világkupát látogaták (szar lehetett J!), és a VVF a tuti. Na ilyen arcok bukkantak fel végig az úton. Ha érdekel, h kik, akkor olvasd tovább (persze, ha majd megírtam a következő posztot).

A ze'ső

Nem voltam túl termékeny utóbb, az írás tekintetében, de hát a'zílet maga hívott, én meg mondtam neki: jól van megyek, hol a kezed, hogy fogjam - így, kispálos utánérzéssel. Illetve dehogyis akarok kezekbe kapaszkodni, sokkal inkábba a hullámokba, -ra.

Mindeközben pedig úgy érzem, hogy az életem új szakaszába lépett, ahogy azt az imént a konyhában Rachelnek magyaráztam, hasonló történt velem amikor megszereztem az első mobilom, az élet kettévált mobil előtti és utáni szakaszokra. Most hogy a blogom videóbloggá (is) vált, nem kell seninek sem magyaráznom, hogy milyen fasza érzés hullámokra pattanni, valszeg ezek csak üres szavak lennének, szerencsés estben is max. néhány extrém sportos videó emléke villanna be az illetőnek. Immár nem kell magyarázkodnom, és kifényesedő tekintetem hatására bízni az elérni kívánt efektust, íme az első:

Fősziget és nemzeti ünnep

Szittyaszörfer-rajongók! Bocs, h elhanyagoltam a magyar blogot, de elkapott a gépszíj, belemásztam egy csomó dologban, meg úgy néz ki, h be is csajoztam, a történelmi magyar német szövetségre alapozva, egy teuton hölggyel igyexem/igyexünk közös univerzumot robbantani, remélhetőleg több sikerrel, mint az említett historikus összefogás. Nnnnna! Ennyi magánélet bőven elég itt!

A konyhánál tettem le a lantot (mondtam, h imádom a képzavart?!) és Cornwall már kimaradt. Csak gyorsan összefoglalom az főszigeten történteket. Komppal átkelés a főszigetre, kikötés Weymouth-ban, vendégház keresés sötétedés után, siker, másnap szörfhely keresés, ugyancsak siker. A hely Kemmridge, a kiejtés hasonló, mint a közismert egyetemvárosé. Még egy éjszaka után irány Sidmouth, majd hullámok hiányában tovább Newquay-be. Teljes siker, még sötétedés előtt sikerült szörfözni a brit hullámlovaglók fővárosában, ami egyébként egy 20 ezres kisváros, nyáron meg párszázezres.

A Bilbo deszkámnak megmutattam a születési helyét, és gyorsan vettem egy másik lécet is, Tunnel Vision, ami már majdnem feketeöves darab. A boltban segítettek szörfhelyet találni, Crantock a hely, az öböl jobb oldalán folyó ömlik a tengerbe, így ha erős az áramlat a folyami szörf sem akadály. Ragyogó napsütés február közepén, szinte senki a vízben, rajtam kívül egy ír srác és a haverja.

Így hédereztem négy napot a délnyugati csücsöben, aztán vissza Weymouth-ba, éjszaka ott, másnap komp, Zsörzé, de a szálloda helyett egyszerűen lementem a St. Ouen öbölbe, és ott is összevizeztem a deszkám, ha már egyszer jók voltak a hullámok.

Nemzeti ünnepre

Ami meg a nemrég volt március 15-ét illeti, tán egy-másfél éve került szóba, h melyik nagyobb pukkanás ’48-’49 vagy ’56. Voksok az előbbin, mert akkor nem csak tíz napig húztuk, hanem majd’ másfél évig. (A teljes ország gazdasági, politikai katonai potenciálja egy cél érdekében mozgattatott. Közben meg jól bemutattunk azoknak a nációknak, amelyek hasonló jogokat kértek, mint amelyekért mi harcoltunk, az eredményt ld. 72 évvel később!)

Amit a hotelben előadtam kollégáimnak az a mi kedvenc hősköltőnk és egy költő hősünk Alexander Petofi története. Ugye a sztori úgy szól, hogy március 15-re virradóra a márciusi ifjak névre hallgató geng úgy döntött, hogy jól bemutat a másik bandának (Habsburgok), és felkerekedtek, de a drogpiac újraszabása meg egyéb illegális bizniszek felosztását célzó véres bandaharc helyett, ha a világot nem, de legalább a rájuk eső felét igyekeznek megváltani.

Íme egy korabeli tudósítás (Pesti Hírlap 1848. 03. 16.):

„Az magokat buzdítandó menének is a Nemzeti Múzemuhoz, ahol a lépcsősor fenntetején, hol az mondatik, a geng tagjai közül a koarbeli leghírösebb röpper, az említtetett Sándor az saját poémáját szavalá el az egyegyűlteknek, gyúltva az tüzet a Talpra magyarral a bandák freestyle csatájára összesereglettek honfiúi és honleányi kebelében! Eztán a népek megindulának, vala 12 pont kinyomtatása, megy Táncsics-szabadítás, szal kerek egy nap volt!”

Azonban a szigorú TÉNYEK szerint Petőfi „XIX. századi repper” Sándor az eseményeknek a közelében sem volt, ugyanis a felesége bezárta őt a szobájába, puszta szeretetből, mert attól félt, h férjura a bandaháborúban komolyan megsérülhet.

TÉNY az is, h Sándor szívesen írt arról, h a forradalom oltárán áldozza fel fiatal életét, amit meg is tett, épp menekült a segesvári ütközetből, amikor a Habsburg-klánnak segítséget nyújtó egyik orosz bandtag lándzsavégre kapta az épp távozó Sándort, akinek így teljesült is a vágya.

Ugyanakkor SZIGORÚ TÉNY, h nem ismerek Petőfi Sándornál nagyobb rock and roll arcot a XIX. századból; szerelemről, függetlenségről, útkeresésről, bünbeesésről és bűnbánatról kevesen írtak ennyire őszintén - honour for Racka Jam és az ő Petőfi-feldolgozásaiknak. A több mint 160 éve íródott sorok ma is zúznak! Akasszátok fel királyokat! – Johny Rotten sem mondhatná szebben.

Vissza a szörfözéshez

Az otthon töltött, úgynevezett nyaralás, mintha felfüggesztése lett volna az eddigi dolgaimnak. Mintha csak turista lettem volna otthon. Nagyrészt igyekeztem kihasználni az időm és minél többet barátokkal és szüleimmel tölteni. Annak ellenére, hogy új irányokat is találtam, sikerült elveszni otthon.

Amikor visszajöttem, tovább folytatódott a semmiben való lebegés. Nem különösebben lelkesített a konyhai meló, és a céltalanság érzése, röviden, szar volt!

Gyorsan elkezdtem tehát szervezni az itteni dolgaim. Szigorú napirend, na jó, inkább minta. A reggeli meló után angolozás, aztán sport, szauna. Ezt sikerült az elmúlt pár napig tartani, mert most a surf mindent felülír.

Hiányzott, amit csak most itt éreztem, hogy megint nyomom, de a víz először nagyon szigorú volt. Amikor fél órán át evezek, és olyan hullámok jönnek, h egyszerűen képtelen vagyok bejutni, akkor az szopás. De már rögtön az elején voltak elfogadható szesönök, de volt három olyan nap, amikor St Ouen-nél nem tudtam szörfözni.

Tegnap is így volt, elkezdtem magam kihámozni a cuccból, és jött egy szörfös gyerek a partra, aki rögtön fordult is, de mielőtt elhúzott dumáltunk, és mondta, h szente a St. Brelades-öblöt érdemes megnézni, mer már vannak ott többen is. Hümmm, okés, törülköző derékra, kocsiba be, eggyesbe be, öbölbe le, és télleg. Arcok a vízben, és gyönyörű hullámok, nem túl erősek, de szép magasak, nem 6-7 jön egyszerre, hogy levegőt sem kapni. Így ment el másfél óra, a korábbi félórás szívás után.



Megvan az új, téli wetsuitom, ma abban roptam, kétszer vastagabb a nyárinál, és olyan mintha fütőszálak lennének benne. Csak hát a nyakán keresztül kell ebbe belebújni, nem a hátán nyitható. Mintha egy zoknit akarnék a derekamra, meg a vállaimra húzni.